Egy életveszélyes kísérlet a határon
1926 augusztusában Harry Houdini, a világhírű illuzionista, New Yorkban bezáratta magát egy víz alá süllyesztett vas tartályba. Ez a rendkívül kockázatos próba teljesen elszigetelt környezetbe zárta, ahol a vészhelyzeti mentés kritikusan hosszú ideig tartott volna. Amikor a konténer a víz alatt váratlanul a felszín felé rándult, a legendás művész életveszélyes helyzetbe került. Houdini komolyan tartott attól, hogy az erős ütközés megsértheti a fém burkolatot, és a víz azonnal beáramlik a belsejébe. Még vészhelyzet esetén is több értékes percbe telt volna csapatának, mire ki tudták volna nyitni a fedelet rögzítő masszív kerek lemezeket.
Ezen a napon átélt dermesztő élményeit később részletesen leírta W. J. McConnell doktornak küldött személyes levelében. Ez a tisztelt orvosi kutató akkoriban azon dolgozott, hogyan lehetne hatékonyan segíteni a föld alatt rekedt bányászokon. A híres szabadulóművész ezért készségesen megosztotta saját adatait a zárt térben való szélsőséges tartózkodásról. Rendkívüli tüdőkapacitására és a fizikailag megterhelő előadásokból szerzett hatalmas tapasztalataira támaszkodott.
Szokásos színpadi számaitól eltérően, ahol könnyedén megszabadult bilincsektől, zárt tartályoktól vagy a híres vízkínzókamrából, ennek a tudományos tesztnek egészen más volt a célja. A szűk koporsó belsejében ezúttal egyáltalán nem várt rejtett mechanizmus vagy zár, amelyet ügyesen ki lehetett volna nyitni. Egyetlen és rendkívül nehéz feladata az volt, hogy a kemény körülmények között addig bírjon ki, ameddig teste és elméje csak engedi.
Harc minden egyes lélegzetért és félelmetes látomások
A tényleges víz alatti kísérlet előtt két gondos próbát tartottak. Az egyik biztonságosan szárazon zajlott, a másik pedig egy speciálisan kialakított légmentes tartályban, és egyik sem okozott olyan fizikai szenvedést, mint a végső teszt. A valódi félelem azonban még a vaskoporsó végleges lezárása előtt megjelent. Belül hamar elviselhetetlenné vált a hőség, ami komoly kétségeket ébresztett a művészben a maradék levegő minőségét illetően.
A víz felszíne alatt végül hihetetlen 91 percet töltött. Saját feljegyzései szerint alig egy óra elteltével hatalmas légzési nehézségei támadtak, és minden egyes levegővétel óriási erőfeszítésébe került. Ahogy a végtelen percek teltek, sárgás villanások kezdtek kísértetiesen táncolni a szeme előtt. Maximálisan összpontosítani kellett, és tudatosan ébren kellett tartania magát, mert dermesztő félelem fogta el attól, hogy a kimerültségtől elalszik.
A parton várakozó segítők időnként erősen megrázták a koporsót, hogy legalább kissé felkavarja a nehéz, kifulladt levegőt a belsejében. Az egyik ilyen manőver során a tartály hirtelen a felszínre szökkent. Éppen ez a váratlan mozgás váltott ki a kimerült művészből hatalmas félelmet a védőburkolat esetleges repedésétől.
A kimerítő kísérlet következményei
A megkönnyebbülés csak az a kilencvenegy perc elteltével érkezett el, amikor végre lekerült róla a nyomasztó környezeti nyomás. A fedél kinyitása után beáramló első friss oxigén annyira mámorító volt, hogy úgy érezte, mintha szó szerint lebegne fel a hideg tartály aljáról. Ez a kísérlet hatalmas pszichikai és fizikai terhelést jelentett, amely gyökeresen különbözött a gondosan begyakorolt színpadi előadásoktól. Túlélése ugyanis teljes mértékben a konténer műszaki állapotától, a fogyó oxigénkészlettől és segítői villámgyors reakciójától függött.
A new yorki rémisztő kitartási próba kevesebb mint három hónappal váratlan és tragikus halála előtt zajlott le. A legendás szabadulóművész 1926. október 31-én hashártyagyulladásban halt meg, miután felrepedt a vakbele. Ez az esemény így a kockázatokat folyamatosan fokozó karrierjének egyik utolsó nagy emberi határkísérletjeként vonult be a történelembe.
