Egy óceánon átívelő út, amely örökre megváltoztatta a tudományos etika határait
Az óceánon való átkelés egy olyan történetet indított el, amely végleg megrázta a korabeli tudomány és az emberi etika határait. Ez a sötét múltbeli árnyék még évtizedek elteltével is formálja azt a vitát, hogyan viszonyulnak az intézmények az őslakos népekhez, és mi legyen a sorsa a történelmi emberi maradványoknak.
A tizenkilencedik század végén New York kiállítótermeit távoli vidékek tárgyai töltötték meg, hogy kielégítsék a közönség szenzációéhségét és egzotikum iránti vágyát. Ebbe a kíméletlen világba sodródott bele egy hétéves inuit kisfiú, Minik is, aki Észak-Grönlandból érkezett. A nagyvárosba apjával és közösségük további négy tagjával együtt utazott.
A kisfiú hosszú éveken át hitte, hogy szeretett apja, Qisuk halála után hagyományos szertartás keretein belül nyugalomra lelt. Jóval később, már az iskolába járva, osztálytársaitól tudta meg a kegyetlen valóságot. A temetés csupán színjáték volt — az Amerikai Természettudományi Múzeum titokban megtartotta az apja csontvázát, és kiállítási tárgyként kezelte azt.
Ez a sokkoló felfedezés alapjaiban rendítette meg a fiú bizalmát azok iránt, akik a nevelésében részt vállaltak. Hosszú, kimerítő, ám végső soron hiábavaló küzdelem vette kezdetét az apai maradványok visszaszerzéséért és hazaszállításáért.
Kegyetlen színjáték a temetés helyett
A neves sarkkutató, Robert Peary 1897-ben hozta el az inuit csoportot a fagyos északról az Egyesült Államokba. A korabeli feljegyzések szerint megközelítőleg egy éven belül biztonságos hazatérést ígért nekik.
A valóság azonban ennél jóval dermesztőbb volt. A kis csoport a múzeum hatalmas alagsorában kötött ki, ahol egyszerre szolgáltak élő tanulmányi anyagként a szakemberek számára és látványosságként a fizető közönség és az újságírók előtt. Ez a sors hűen tükrözte az akkori kort, amelyben az őslakosokat rendszeresen pusztán a tudományos és közérdeklődés tárgyaivá fokozták le.
Néhány hét leforgása alatt valamennyi újonnan érkezőn elhatalmasodott a tuberkulózis. 1898 februárjában Minik apja, Qisuk is belehalt a betegségbe. A fiú később meghatódva idézte fel apja utolsó szavait arról, hogy az apa szelleme örökre fiával marad.
Az intézmény dolgozói ezt követően hamis szertartást szerveztek, amely igyekezett minél inkább az őslakos temetési hagyományokat utánozni. A halotti lepel alatt azonban valójában egy közönséges fadarab rejtőzött. Qisuk testét közben titokban felboncolták, csontjait alaposan megtisztították, tartósították, és besorolták a múzeumi gyűjteménybe.
Az eredeti expedíció tagjainak tragikus sorsa
- Minik apja, Qisuk röviddel a megérkezés után elhunyt.
- Az expedíció további három tagja valamivel később szintén belehalt a betegségbe.
- Az öt felnőtt inuit közül egyedül Uisaakassak élte túl az utat, és tért vissza Grönlandba.
Meghasonlott élet két világ között
Az árván maradt kisfiút William Wallace múzeumi kurátor vette gondjaiba, és befogadta saját családjába. Minik rendes amerikai iskolába kezdett járni, és fokozatosan beilleszkedett a nyüzsgő nagyváros ritmusába. Az apja sorsáról kiderült igazság azonban végleges törést hozott az életében.
A fennmaradt életrajzi forrásokból egyértelműen kiderül, hogy a fiatalember szüntelenül követelte az elrabolt maradványok kiadását. Minden kétségbeesett kérése azonban a múzeum vezetésének hideg elutasításába ütközött.
Végül 1909-ben tért vissza szülőföldjére, Grönlandba, miközben anyanyelvét már szinte teljesen elfelejtette. Bár az északon együtt dolgozott olyan kiemelkedő sarkkutatókkal, mint Knud Rasmussen és Peter Freuchen, képtelen volt gyökeret ereszteni. A folytonos gyökértelenség érzése 1916-ban ismét az óceán túloldalára kergette.
Az Egyesült Államokba visszatérve Pittsburgh közelében favágóként dolgozott, és a Hall családdal élt együtt. Nehéz életét 1918-ban az éppen akkor dúló spanyolnátha-járvány oltotta ki idő előtt. Végső nyughelyét egy szerény folyóparti temetőben lelte meg.
A történet részleges lezárást csupán 1993-ban kapott, amikor a múzeum végre kiadta Qisuk maradványait. Erre abban az időszakban került sor, amikor egyre erőteljesebb társadalmi nyomás nehezedett a tudományos intézményekre, hogy adják vissza a kétes módszerekkel megszerzett emberi maradványokat — amelyeket a mai modern társadalom teljességgel etikátlannak ítél.
